A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Az illóolajok tömény, vízzel nem keveredő (hidrofób) folyadékok, amelyek illékony vegyületeket tartalmaznak, és növényekből vonják ki őket. Előállíthatják desztillációval, préseléssel vagy oldószeres extrakcióval.

Alkotórészeik

Fő összetevőik a C₁₀H₁₆ összegképletű terpének különböző izomerjei, de ezeken kívül alkoholok, aldehidek, ketonok, laktonok (gyűrűs észterek), észterek, kén- és nitrogéntartalmú vegyületek, fenolok és sok egyéb, még nem azonosított vegyület is található az elegyekben. Több mint 500 komponenst határoztak már meg, egy-egy olaj ezek közül 5-20 vegyületből áll.

Mivel többnyire drágák, ezért gyakran hamisítják őket. A hamisítványokhoz olcsó illóolajat (terpentint), alkoholt, ásványi olajat, zsíros olajokat, észtereket (főként ftálsav-észtereket) használnak.

Tulajdonságaik

Szaguk jellemző az egyes növényekre. Az illóolajok nevüktől eltérően nem olajok, mivel az olajok fő tulajdonsága az, hogy fehér papírra cseppentve zsíros nyomot hagynak, és szobahőmérsékleten jelentéktelen a párolgásuk. Ezzel ellentétben az illóolajoknak éppen az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy szobahőmérsékleten is jelentős gyorsasággal párolognak, és párolgásuk után sem hagynak nyomot.

Ezen tulajdonságát használjuk fel az illóolajok tisztaságának megállapítására is, ugyanis ha el is illan a fehér papírra cseppentett illóolaj, de a papíron a legkisebb nyomát is látjuk a cseppnek, akkor nem 100%-osan tiszta a vizsgált illóolaj. Az illóolaj tehát sok vegyületből álló vegyes komponensű, folyékony halmazállapotú, 100%-ban illékony anyagok elegye, amely alkotórészei miatt jelentős gyógyhatással bír. Fényre, hőre, levegőre érzékenyek, mert azok az oxidációt és gyantásodást elősegítik.

Az illóolajok színe áttetsző, bár van ámbra vagy sárga színű olaj is, mint például a pacsuli- vagy narancsolaj. Mivel a növény valódi eszenciáját tartalmazzák, ezért csak kis mennyiséget kell belőlük használni. Nem szabad összetéveszteni őket a parfümolajokkal, mivel ez utóbbi anyagokat mesterségesen állítják elő, ezért terápiás hatásuk nincs.

Forráspontjuk általában 150-300 °C között van, vízgőzzel azonban már 100 °C körül átdesztillálhatók.

Használatuk

Az illóolajokat a parfümériában, az aromaterápiában, kozmetikai iparban, gyógyszeriparban használják, valamint ételek ízesítésére. Az illóolajokat ezenkívül otthoni, házi használtra is lehet alkalmazni borogatás, lemosás, fürdőolaj-készítés, inhalálás, aromalámpában való párologtatás útján, vagy ételekbe lehet őket keverni.

Önmagukban és keverékként is alkalmazhatóak. Aromalámpában párologtatva mindig vízbe kell cseppenteni őket, fürdő- vagy masszázsolajként mézbe vagy zsíros tejbe keverve kell alkalmazni őket.

Az aromaterápia módszerei

• Párologtatás: pszichés-lelki hatás, légtér fertőtlenítés.
• Inhaláció: légúti betegségek, nyákoldás.
• Lemosás, borogatás: elsősorban bőr elváltozások, sebek kezelésére hatékony külső módszer.
• Terápiát kiegészítő módszer az illóolajos fürdő, amelyben teljes relaxációs élményben lehet részünk. A fürdővízbe csepegtetett illóolajokat azonban csak valamilyen vivőanyagban (méz, bázisolaj, tej) szabad alkalmazni!
• Illóolajos masszázs: frissítő hatású, izomgörcsoldó hatású. Az illóolaj a bőrön keresztül masszázs segítségével jut be a szervezetbe.
• Belső alkalmazás: konkrét betegség gyógyítására, de fűszerként is alkalmazható. Nagyon fontos ebben az esetben az illóolaj tisztasága és a helyes, pontos, szakszerű dózis használata, maximálisan figyelembe véve a kontraindikációkat.
• Amikor szájon át jut be a vérkeringésbe. Az orális hatásmechanizmust azonban ritkán alkalmazzák, mert veszélyeket rejt magában (csak fitoterapeuta vagy természetgyógyász alkalmazhatja).

Főbb felhasználási területük

• izomlazításra
• légzéskönnyítésére,
• gyulladás- és fájdalomcsökkentésre,
• méregtelenítésre,
• vízhajtásra,
• levertség ellensúlyozására stb.

Az aromaterápiás anyagok túladagolhatók és mérgezést is okozhatnak, ezért külső használatuknál mindig végezzünk allergiatesztet!

Ellenjavallat

Nem ajánlott az illóolajok alkalmazása terhes nőknél és csecsemőknél. Általánosságban elmondható, hogy az illóolaj párologtatása (nem feltétlenül mécses felett, hanem spontán módon, szobahőmérsékleten) a felhasználás legbiztonságosabb módja, feltéve, hogy nem adagoljuk túl (napi kb. 10 csepp elegendő). Semmi esetre sem szabad az illóolajokat hígítás nélkül szájon át alkalmazni, vagy a bőrre kenni. (Az egyetlen hígítás nélkül is alkalmazható illóolaj a levendulaolaj, de annál sem szabad napi kb. 10 cseppnél többet használni, és ezt is fel kell osztani több részletre, egész napra.) A hígítás szokásos mértéke 0,5%–3%. Állatok számára az illóolajok alkalmazása nem ajánlott, emberek számára pedig homeopátiás kezelés esetén ugyancsak ellenjavallt az aromaterápia.

Illóolaj-történelem

Már az ókorban is használtak illóolajokat, elsősorban testápolás céljára, illatosításra, néha a test festésére, de igazán nagy szerepet a szakrális tevékenységekben kapott. Papi beavatás nem volt elképzelhető illóolaj nélkül, az uralkodókat pedig felkenték. A Biblia szövegében is megtalálható a tömjén, a mirha és a balzsam.

Arábia, Perzsia

Arábia illatai világszerte ismertek. Szíriában a palotákat füstölőkkel, a papság és az előkelők pedig testüket olajokkal illatosították. A lakomák végén a vendégek mirhával illatosított virágfüzérekkel a nyakukban távoztak.

A növények fő szállítója Babilónia volt. Ők maguk is jelentős mértékben használtak szantált, mirhát, cédrust, ciprust, fenyőt, borókát és rózsát. Az illóolajos testápolás mindennapos volt a népesség körében, és nem csak a gazdagok között. Ünnepeiken és vallási szertartások alatt rengeteg füstölőt használtak, és sok illatos gyantájú fát égettek, akárcsak Asszíriában. Szemiramisz függőkertjeinek híre illatos mivoltuknak köszönhetően maradt fenn. Perzsiában sok illatos fűszert használtak. A Zend Aveszta könyv ezeknek a növényeknek a gyógyító célú felhasználásáról is ír.

Egyiptomiak, zsidók

Az egyiptomi királysírokba a használati tárgyak mellé illatszeres palackokat is tettek, a halottak mumifikálásához pedig felhasználták az illóolajok baktériumölő és konzerváló hatását is. A gazdagabbak főleg cédrust és mirhát, a szegényebbek fahéjat, szantált és kakukkfüvet használtak.

A templomokban sok füstölőt égettek. A Napistennek, Rének tömjént, a Holdistennőnek mirhát áldoztak, így a leggyakrabban a füstölők tömjénből, mirhából és szantálfából készültek. A lélek tisztítására benzoé, cédrus, kakukkfű és a boróka volt a legalkalmasabb.

Az egyiptomiak voltak azok, akik elsőként foglalkoztak azzal a módszerrel, amit ma aromaterápiának hívunk. A meleg és a száraz, sivatagos éghajlat szükségessé tette az illóolajos bőrápolást. Az olajokat emellett az egészség megőrzésére és gyógyításra használták. Ez utóbbi célra a szerecsendió, sáfrány, kapor, fekete üröm, bazsalikom volt a legalkalmasabb, de a vöröshagyma és a fokhagyma gyógyító hatását is ismerték. A piramisépítő rabszolgáknak minden nap egy vöröshagymát és egy gerezd fokhagymát adtak. Az egyiptomi kultúra hanyatlásakor is híresek maradtak botanikus kertjeik, melyek magukhoz vonzották az akkori világ vezető tudósait.

A zsidó kultúrában is nagy hagyománya volt a tömjén és a mirha füstölőként és illatszerként való hasznosításának. Ismerték ezek fájdalomcsillapító és nyugtató hatását, a halálraítélteknek kivégzés előtt olyan bort adtak, amit tömjénnel és mirhával fűszereztek. A keresztfán szenvedő Jézusnak is ezt nyújtották italként. A mirhát ruha- és fekvőhely-illatosítóként is használták, a napkeleti bölcsek is tömjént és mirhát ajándékoztak a kisded Jézusnak.

Kína, India

A kínai kultúrában a nagy mennyiségű illóolaj adagolásakor fellépő kábító hatást aknázták ki. Többféle aromás növényt használtak. Sheng Nun Gyógynövény Könyve, ami több mint 300 gyógynövényt ír le, i. e. 2700-ból származik, tehát már az egyiptomiak előtt alkalmazták a fahéjat, borsot és a gyömbért járványok ellen. A gyömbért használták erősítőszerként, fájdalomcsillapításra, láz, köhögés, kígyómarás és szembajok ellen is. Gyömbért és ürmöt használtak a mai is használatos melegítési gyógymódhoz, a moxához. Füstölőként és szépségápolásra jázmint használtak.

A Védák szerint i. e. 1600-ban Indiában is ismerték az illatos növényeket. A Rámájana eposz szerint négy különösen hasznos gyógyfű hozott hasznot a sebesülteknek. Az eposz kifejezetten arról beszél, hogy a betegek a "füvek illatától" gyógyultak meg. Sokra tartották a szantálfaolajat, füstölőik szantálfából és kisebb mértékben pacsuliból, benzoéból, rózsafából készültek, de a fokhagyma, bazsalikom, kardamom és a szegfűszeg hatását is ismerték. Az ájurvédikus gyógyászat alkalmazza még a koriandert, gyömbért és a rózsát is. Az egyik legfontosabb gyógymódja, a masszázs elképzelhetetlen illóolajok nélkül.

Görögök, rómaiak

A görög orvostudomány ötvözte a keleti gyógymódokat az egyiptomiakkal. Nagy mennyiségben használtak illóolajokat azért, hogy előidézzék a jövendőmondók transzállapotát. Nagy Sándor indiai hadjárata során sok egzotikus gyógynövényt és fűszernövényt vitt haza, amit Aszklépiosz gyógyító szentélyeinek személyzete alkalmazott. A járványok ellen borókát és babért használtak, a vallási szertartásokon aromás növényekkel füstöltek. I. e. 146-ban Dioszkoridész mintegy 500 növényt ismertet De Materi Medica című művében.

A rómaiak szintén felhasználták az aromás növényeket és olajokat. Galénosz gyógyszerkönyve 473 növényi eredetű készítményt írt le. Nagyra becsült füvük volt a zsálya, amiről azt hitték, minden betegséget gyógyít. A lakásokban kakukkfűvel füstöltek, aratás előtt a munkások kakukkfűteát ittak, hogy megvédjék magukat a kígyómarástól. A görögök és a rómaiak egyaránt szerették az erdei fenyőt.

A Római Birodalomban mégis legfőképp a testápolásban terjedt el az illóolajok használata. Szolón athéni rendelete még megtiltotta a férfiaknak az illatos kenőcsök használatát. Még közmondás is született erről: "Non bene olet, qui bene semper ole", azaz "Nincs annak jó szaga, ki mindig illatos". A rómaiak a parfümök és illatos kenőcsök készítőit és kereskedőit azonban nagy becsben tartották, Capuában külön utcájuk is volt.

Középkor

A népvándorlások idején az illatszerek eltűntek Európából, csak Bizáncban éltek tovább. Az arab orvosok, főleg Avicenna, azonban tovább kutatták az illóolajokat, míg végül felfedezték, hogyan lehet lepárlással előállítani aromás kivonatokat. Főleg virágillatú olajokat nyertek így, a legismertebb a rózsaolaj volt. A keresztes háborúkból a lovagok illóolajokat és fűszereket is hoztak magukkal, a szerzetesek a kolostorokban szintén foglalkoztak gyógynövény-termesztéssel és illóolaj-készítéssel. A legerősebb illatú növényeket tekintették a leghatékonyabbaknak.

Amerikából is érkeztek új gyógynövények és illóolajok. Az aztékok híresek voltak gyógynövényeken alapuló orvoslásukról, és Montezumának botanikus kertjei is voltak.

Bingeni Boldog Hildegárd apátnő a középkor egyik leghíresebb orvosa volt. Könyveiben ír az édesköményről, a fahéjról, fehér borsról, szegfűborsról, fodormentáról, fokhagymáról, kaporról, a levenduláról, a petrezselyemről, a szerecsendióról és a zsályáról.

A templomokban alkalmazott füstölőknek több szerepe is volt: emelte az ünnepélyességet, ugyanakkor fertőtlenítő hatása révén megóvta az összegyűlt embereket attól, hogy átadják egymásnak betegségeiket. A pestisjárványok idején a védekezés fontos része volt a füstülés, amit a boróka fájának égetésével hajtottak végre. Az 1630. évi toulouse-i pestisjárvány idején felfigyeltek négy tolvajra, akik bár sorra kirabolták a meghaltak házait, mégse kapták el a betegséget. Amikor elfogták és halálra ítélték őket, a titokért cserébe meghagyták életüket. Elmondták, hogy olyan borecettel dörzsölték be a testüket, amiben zsályát, kakukkfüvet, majorannát, levendulát, rozmaringot és más aromás növényt oldottak fel. Ezek a növények mind baktériumölő hatásúak, és a "négy tolvaj receptje" egészen a 19. század végéig hivatalos szerként szerepelt a francia gyógyszerkönyvben.

Olejkárok, polgárosodás

A középkor után az orvosok és vándor gyógyszerészek eszköztárának fontos részei lettek a illóolajok. A 16. századtól a 18. század végéig csaknem egész Európát bejárták a felvidéki tótok (olejkárok), akik olajkészítményeiket, főleg fenyőalapúakat, valamint többféle gyógynövényt árultak. Huszáregyenruhába öltöztek, és "magyar doktor"-nak nevezték magukat. 1786-ban betiltották a tevékenységüket, részben azért, mert mérgező anyagokkal is házaltak, például arzénnel vagy belladonnával.

A polgárság előretörésével újra a testápolás részévé lettek az illatok, egyre többet alkalmaztak illóolajokat. A 16. században már hóborttá vált a francia udvarban az illatosítás: a szökőkutak vizét, a bort, a vizet, a levélpapírt egyaránt illatosították. A puritánok azonban eltiltották a nőket az illatszerektől, azok „csábításra és rontásra buzdító tulajdonságaik” miatt. A 20. század kezdetéig a gyógyszerkönyvekben megtalálhatóak voltak még a régi, aromaalapú gyógyszerek is.

A 19-20. század fordulóján a francia orvosok különböző növények (például a fehér üröm, az izsóp, a csillagánizs és az édeskömény) illóolajait tartották felelősnek az alkoholizmus legsúlyosabb tüneteiért, és ezeket abszintizmus néven külön szindrómának tekintették.

A kis lepárlóüzemek helyét már átvette a nagyüzemi gyártás, ahol kozmetikai célokra mesterségesen is elő tudnak állítani illóolajokat. Azonban terápiás célra a mesterséges illóolajok nem alkalmasak, csak a természetesek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.